Az ajánlót írta: Thék György.
Szerző: Hubert Mania; fordította: Béresi Ákos. Budapest: Scolar Kiadó, 2011.
Csaknem 10 éve jelent meg a könyv, biztos már mind elolvastátok, de mégis írok róla. Lemaradtam, tudom, hamarabb kellett volna, de nekem csak most került a kezembe, engem csak most lelkesített fel. Olvassatok tudománytörténetet! Izgalmasabb a kriminél, szórakoztatóbb a humoros irodalomnál (na jó, Rejtőnél azért nem…), meglepőbb a scifinél, talán csak a szerelmi szál nem túl hangsúlyos.
De nem is kell bele.
Mit gondolunk az atomfizikusokról? Komoly emberek, állandóan izzik az agyuk, és amikor kitalálnak valamit, szépen leírják, hogy publikálhassák, aztán átveszik a Nobel-díjukat. Szinte mindezt egy helyben ülve, csak akkor állnak fel és lépnek párat, amikor kezet fognak a norvég királlyal.
Hát nem! Enrico Fermi állandóan rohangált, mert a fejébe vette, hogy az uránt addig bombázza neutronokkal, míg végig nem tudja nézni a teljes periódusos rendszert, hogy az összes létező elem közül melyik keletkezik bomlástermékként. És rohannia kellett, mert az urános labor sugárzása piszkosul megzavarta volna az elem azonosító labor méréseit, ezért ezt a kettőt vagy 50 méterre egymástól rendezte be. Aztán naponta százszor át is rohant egyikből a másikba, mert hát sok elem van a periódusos rendszerben. Tényleg rohant, mert a radioaktív izotópok felezési ideje nemcsak 5400 év tud lenni, hanem pár perc is, és akkor oda a mérés, ha a lombikban lefeleződik a minta már a folyosón. A jó atomfizikus tehát futni is tud.
Meg zenélni. Ennek már nincs köze a felezési időhöz, egyszerűen csak szeretik a zenét. Mindegyikük? Á, biztos nem, de sokan, mert különben nem tartottak volna rendszeresen olyan összejöveteleket, ahol ki-ki a saját hangszerén szólóban vagy egymást kísérve nem amatőr színvonalon, Beethoven művekkel szórakoztatták volna magukat és egymást.
Alkotó fantázia nemcsak azért kellett nekik, hogy az atomok elképzelt bigyócskáit a saját többi elméletükkel, és pláne a mások még több elméletével összhangba hozzák. Ki kellett találniuk, hogyan lehet a nincsből olyan kísérleti eszközöket építeni, amelyekkel aztán az eszméletlenül bonyolult vizsgálatokat lejátszhatják. Spéci anyagok, tonnás tömegek kellettek, és mindehhez századmiliméteres pontosság, mert a láncreakció kényes dolog, nem lehet csak úgy a konyhaasztalon pár este alatt összehozni.
Volt, aki elbliccelte a labor munkát, aki kilógott a sportos és a muzsikálós életmódú társaságból: Szilárd Leó. Ő kitalálta a dolgokat, és elmondta, hogyan csinálják meg a többiek. Nem is mindig örültek az ötleteinek. Aztán csak összejött. 1945-re meglett az atombomba. A felismerés, hogy lehetséges évtizeddel korábbi. De marcangolta a lelküket, mert ez borzalom, meg hogy elmondhatják-e a többieknek, amire rájöttek. Nem kellett elmondani, mind rájöttek.
A huszadik század első felében olyan forradalom zajlott a fizikában, ami ritka bármely tudományban, ritka a tudománytörténetben. Hatalmas erőfeszítések, rengeteg pénz, titkos versenyfutás, rettegés a következményektől. De nincs mit tenni. Ha a természetben ott van valami, az ember megtalálja előbb vagy utóbb.
