Az ajánlót írta: Ligeti Nikolett. A könyvet írta: Jeanette Walls; fordította: Bozai Ágota. Szeged, Maxim Kiadó, 2016.
“A taxiban ülve azon tűnődtem, vajon nem öltöztem-e túl a partira. Aztán kinéztem a kocsi ablakán és megláttam anyámat. Kukában turkált.”
Ezekkel a sorokkal kezdődik “Az üvegvár”, Jeannette Walls 2005-ös önéletrajzi regénye. Azért keltett igazán nagy feltűnést, mert egy sikeres újságírónő addig eltitkolt, nagy szegénységben telt, és szörnyű kalandokkal teli gyerekkoráról szól, fájdalmas őszinteséggel megírva. A bestsellerből 2017 nyarán film is készült.
Jeanette Walls szüleivel és három testvérével él, nem éppen szokványos nevelési elvek szerint. A szülők lázadnak a rendszer ellen, az anyjuk művészlélek, fest, szobrászkodik, ír, de a művészet iránti szenvedélye mindig felülírta anyai kötelességeit. Apjuk hatalmasakat tud álmodni, például, hogy felépít egy üvegpalotát, vagy aranyat találó gépezetet fog készíteni és meggazdagodnak. Munkáját azonban képtelen sokáig megtartani, csak ideig-óráig marad meg egy munkahelyen, ezért folyamatosan pénzszűkében van a család. Tartozásokat halmoznak fel, majd az éj leple alatt továbbállnak, mert nem tudnak fizetni.
A kezdetekkor nomádok módjára éltek, ide-oda költözve a délnyugati sivatagi városokban, kempingezve a hegyekben, sokszor az aktuális autójukban aludtak. Majd később, mikor kifogytak a pénzből, és megfakult a vándorló élet romantikájáról kialakult kép, a Walls családnak vissza kellett térnie a lehangoló, nyugat-virginiai bányászvárosba. Anyjuk kizárólag a művészetnek él, élelmiszer helyett inkább festéket vesz, apjuk pedig alkoholista lesz, mely egyet jelent a vég nélküli hazugságokkal, pénzlopkodással, ígérgetéssel, bántalmazással. Ahogy a család élete egyre jobban szétesett, Jeannette-nek és testvéreinek meg kellett tanulniuk megvédeni magukat, valamint támogatni egymást a szülők árulásai közepette.
Jeannette Walls hihetetlen erővel meséli el a történeteket, a kalandokat és a nehezebb éveket, amikor elhanyagolták, megfeledkeztek róla és testvéreiről. Nem volt élelmük, nem tudtak fűteni, szemétből táplálkoztak.
Mindemellett Jeannette és a testvérei olyan életet éltek, ami elképesztően szabad, és ezáltal önállóságra nevelte ezeket a gyerekeket. Megismerték a természetet, az egyébként rendkívül okos és mérnöki képességekkel rendelkező apuka sok hasznos dolgot tanított a gyerekeinek, amikor “jó passzban” volt.
A művészi vénával megáldott anyuka az önkifejezésre sarkallta gyermekeit. Abban mindkét szülő nagyon profi volt, hogy igazi kis túlélőket neveltek fel, mert a félelem nélküli életigenlésre tanították őket, a művészet szeretetére, az önálló gondolkodás és boldogulás mikéntjére. Az életre nevelték őket, és végül célt értek, hiszen a négy gyerekből három sikeres, értékes, összetartó felnőtt lett.
